Sashiko – a tradicionális japán öltéstechnika
Sashiko 刺し子 (ejtsd: szasikó) évszázadokig a a vidéki Japán földműves, halász és kézműves családok ruháinak, textiljeinek a javítására, megerősítésére, később díszítésére szolgált. Japánban, ahol a tárgyak megbecsülésének, így a textíliák újrahasznosításának is több évszázados hagyományai vannak, a foltozást, javítást is művészi szintre emelték.
Forrás: Etsy
Magyarországon a technika a foltvarrók között nagyon népszerű, de ők leginkább fércelőöltéssel, hímzésként, díszítése használják.
Sokan nevezik „japán hímzésnek” is, de fontos tudni: a sashiko valójában nem klasszikus hímzés, hanem ismétlődő, apró öltésekből felépülő technika, amely sokkal inkább funkcionális eredetű, hiszen a hangsúly valamikor nem a díszítésen, hanem a megerősítésen és az agyagok, ruhadarabok élettartamának meghosszabbításán volt.
Maga a szó kis öltést, döfést jelent, és a döfés szó,- ha figyelembe vesszük, hogy a tűket régen rendszerint fegyverkovácsok készítették, – nem is annyira áll messze a valóságtól. A tű egy kis kard, egy kis fegyver amire sashiko-zó akár 40 öltést is fel tud szúrni.
Ezért a megfelelő méretű, hosszúságú és stabilitású tű a sashiko-zás fontos kelléke. És a tű vastagsága, mérete anyagonként, mintánként is változhat, habár egy sok-sok éve sashikot varró mesternek ez tű is elég, sőt a sashiko mesterek 95%-a a mintát nem a színén, hanem a hátoldalán varrja és elég ritkán köt csomót.
Forrás: PICRYL
A sashiko kialakulása a Japán Edo-korszakának (1603–1868) békés, de társadalmilag szigorúan rétegzett világába vezethető vissza. A parasztok számára pontosan megszabták, milyen anyagból és színben készíthettek ruhát. A rami (csalánféle) a kender és később a pamut, len lett a hétköznapi öltözet alapanyaga. Az indigóval egyszerű kékre festett festett textíliák, nem csak a társadalmi elvárásokat elégítették ki, hanem tartósabbak és ellenállóbbak voltak a molyok és rovarok ellen, ami különösen fontos volt a mezőgazdaságban, rizsföldeken dolgozó embereknek.
Forrás: Matsuki Heikichi (松木平吉) (1899)
A korlátozott erőforrások miatt a családok kénytelenek voltak meglévő ruhadarabjaikat foltozni, javítgatni, a ruhák élete nem ért véget egy szakadásnál, sőt egy-egy ruhadarab több generációt is szolgált. Ezért hívják a sashikot sokan foltvarrásnak is, és valóban, néha olyan szegény emberek varrták, akik még a foltokat , kis anyagdarabokat is vándorkereskedőktől vásárolták.
Ennek a foltozási szertartásnak az eredménye az úgynevezett boro, ami nem egy technika, hanem egy tűvel és cérnával varrt történet, egy folt hátán folt ruhadarab, egy textil története, amolyan végeredmény. A boro szót sokan használják helytelenül, hisz a futóöltés nem boro, a boro egy hosszú folyamat eredménye. Ami egyébként a japánok számára nem egy pozitiv szó, hiszen a szegénység, a nélkülözés szülte, sőt, ezeket a rongyos textileket néha mbizony mosni sem merték, nemhogy azza is csak elhasználódjanak.
Fotó: Liu Yulin
A sashiko nem csak egy kézműves hagyomány, hanem tele van öltések mögött húzódó emberi történetekkel, a foltozott, javítgatott ruhadarabok nem csak melegítettek, védelmet nyújtottak, hanem a család történetét is őrizték, illetve őrzik ma is. Általában mindenki magának, a családjának javította, díszítette a ruhadarabokat, a háztartásban szükséges textilek.
A cél az lenne, hogy ezt Magyarországon is így gyakoroljuk, mindenki magának, a barátainak, családjának varrjon, öltögessen és hogy olyan hagyományos, de mégis modern szemléletű sashikok jöjjenek létre amelyel egy z-generációs is szívesen javítja a ruháit, vagy az unoka is bátran felveszi, sőt büszke rá.
Tiszteletben tartva egy másik kultúrát.
Az elszigetelten fejlődő Japánban a technikának olyan sajátos forgalmai jöttek létre, ami magyarra egy szóval nem is lefordítható. Mindig hosszan magyarázzuk a sashiko workshop résztvevőinek egy-egy sashikohoz kapcsolodó japán szó jelentését.
Nem is beszélve a speciális gyűszűről.
A sashiko során nem ujjhegyre illesztett gyűszűt használnak, mint Európában, hanem egy lapos, bőrből vagy sűrű szövésű textilből készült tenyérgyűszűt, (ma már létezik fémből is) amely öltés közben a a tenyérpárnán pihen. Erre támaszkodik a tű vége, így a varró kéz nem a hegyével, hanem a tenyér erejével nyomja át a vastag, több rétegű textilt.
Az egyik sashiko kurzus, bal kezes részvevője, maga készítette a gyűszűjét
Ma már sok-sok boro, és sashiko-val díszített, megerősitett ruhadarab múzeumokban látható, és a fiatalok ismét felfedezik, hiszen a fenntarthatóság, a slow fashion jegyében ez a japán kézműves hagyomány is reneszánszát éli.
Egy elburjánzó fogyasztói társadalomban, ahol minden azonnal eldobható, a sashiko felidézi a Törődés Szellemét.
Törődjünk egymással, a tárgyainkkal, a holmikkal, amelyeket ki lehet javítani, újra lehet használni — és közben találjunk vissza saját belső nyugalmunkhoz.
A sashiko ma már meditatív, stresszoldó tevékenységként is egyre népszerűbb. Az apró, szabályos öltések nyugtatják a lelket, lassítják a gondolatokat, segítenek kiszakadni a digitális világ zajából. A monotóniája közben mégis izgalmas alkotófolyamat, amelyben minden öltéssel saját történetet írunk.
